Ez most egy rendhagyó, nagyon őszinte bejegyzés. Nem azért rendhagyó, mert az eddigiek nem őszinték, csak úgy érzem nem sokat adtam magamból. Mutattam egy képet, ami én vagyok, de az csak az egyik oldal.

Sokan – bocsánat a szóért, nem én mondtam – csodálattal néznek fel rám. Azt látják, tökéletes az életem, mindenem megvan: csodálatos férj, fantasztikus kisfiunk, egy szép otthon madárcsicsergős zöld övezetben. Jól érzem magam a bőrömben, sugárzom, vállalom a véleményem, mégis szelíd vagyok. Férjemmel azt csinálunk, amit akarunk, kiléptünk a mókuskerékből és próbálunk saját lábunkra állni és saját álmainkért hajtani, más álmai helyett. Igazán boldog lehetek és az is vagyok. Irigyelnek és kérdezik, hogyan csinálom. Mi a titkom?

Ez a cikk nem arról fog szólni, hogyan legyél boldog, hogyan legyél tökéletes. Szeretném megmutatni az életem kevésbé tökéletes oldalát. Szeretném, hogy tudd: NEM VAGYOK TÖKÉLETES. Nekem is vannak mélypontjaim, én is tudok letargikus lenni, engem is megvisel néha a monotonitás és van, hogy én sem találom a helyem a világban – leginkább azóta, mióta visszatértünk a Dominikai Köztársaságból.

Bevallom, most egyfajta mélyponton vagyok és talán azért is tudok írni róla, mert úgy érzem, jövök ki belőle. Ezért nap mint nap tennem kell. Minden egyes nap küzdök, hogy kialakítsam a pozitív életszemléletet, szeressem önmagamat, az embereket. Hogy kisfiamnak pozitív példa legyek. Hogy higgyek. Higgyek magamban, magunkban, az álmainkban, céljainkban. Higgyek Istenben, az univerzumban, abban, hogy minden értünk van, hogy ez csak egy átmenet.

Vannak, akik most is azt látják rajtam, szárnyalok. Igen, lehet, hogy magas a rezgésem, de túlságosan magasan repültem és engem most megvisel a zuhanás. Senki sem tökéletes. Nincs tökéletes élet. Sőt, még ideális élet sincs. Mi az ideális? Neked mi? Mindenkinek más és senkinek sem könnyű. Nem hiszek a szerencsében, viszont hiszek a pozitív gondolatokban és azok teremtő erejében. Hiszek abban, hogy mindenki saját életének a kovácsa. Egyetlen ember képes változtatni az életén: Te magad! Nincsen más, nincsenek külső körülmények. Ezt most kicsit magamnak is írom, nekem is szükségem van a biztatásra.

Két út van: hanyatlás vagy fejlődés. Én az utóbbit választom. Stagnálás nem létezik. Ha nem fejlődsz, hanyatlasz. Tegyél minden nap a fejlődésért: meditálj, szeress, légy önzetlen és tegyél jót minden nap anélkül, hogy bármit is elvárnál cserébe. És ami a legfontosabb: légy hálás mindenedért, amid van. Köszönd meg Istennek, az univerzumnak. Csak akkor kapsz többet. Ne légy elégedetlen és ne panaszkodj. Add ki, beszéld ki magadból, de ne ez határozza meg a mindennapi kommunikációdat. Ezt megint csak magamnak is mondom…

Annyi éve élem, sosem gondoltam volna, hogy ennyire nagy szükségem lesz a tudatosságra, hogy tudatosan figyelmeztessem magam a leírtakra, hiszen évek óta ebben élek és érzem pozitív hatását. Az élet csodálatos. És most ismét itt vagyok, hogy újra tanulnom kell valamit. Kezdett túl kényelmes lenni és az élet figyelmeztet:

“Gyerünk, menj tovább! Itt van még néhány akadály, nem hagyom, hogy ellustulj, hogy visszafejlődj. Eleget pihentél! Szedd össze magad!”

És hogy ez miért van? Ismét egy mókuskerékbe kerültem… A “mami kerékbe”. Imádom a fiam, mindenkinél jobban, Ő a mi Kincsünk, egy valódi áldás az életünkben. Két éve másról sem szól az életem, csakis róla. Nem volt egyensúly a fiunk, a férjem/társam és saját magam között. Nem figyeltünk sem magunkra, sem egymásra, sem másra. Mindkettőnknek csakis Noel létezett. Ő töltötte ki minden egyes percünket, minden egyes gondolatunkat. Ez így van jól, megéltük minden pillanatát. Nem bánom, csodálatos két év volt és MINDEN szükségét kielégítettük, ennél több szeretetet, figyelmet, TISZTELETET nem is kaphatott volna. Időközben megfeledkeztem valakiről, aki a legfontosabb személy az életemben: saját magam. Hiszen, ha én nem vagyok rendben, akkor kisfiam, a családom sem lesz.

Hajtottam, hajtottam, hogy mindent tökéletesen csináljak, hogy tökéletes és méltó anyja legyek a fiamnak és hogy megalapozzam egészséges lelkületét. Majdnem két évig igény szerint szoptattam, éjszakáztam, hordoztam, válaszkészen, kötődően neveltem, Vekerdyt olvastam, sírni soha nem hagytam és az ösztöneimre hallgattam. Ha nappal nem volt időm, éjjel főztem, hogy másnap friss, házi, tiszta ételt egyen a bolti helyett. Mindent úgy, ahogy elvárják egy mai szupermamitól. Eközben blogoltam és létrehoztam egy saját brandet. Bár a Feminie és a Perla fél éve lépett be az életembe. De ez így együtt Noel, a háztartás mellett túl nagy falatnak bizonyult… jajj a férjem… meg ne feledkezzem a férjemről, ahogyan azt az elmúlt években tettem! Csodálatos ember, aki nélkül már biztosan bediliztem volna. Fantasztikus az az erő és támogatás, ami belőle árad és a legcsodálatosabb apa!

Itthonról dolgozom – vagyis dolgoznék – de Noel mellett lehetetlenség. Ingerült voltam, mert szerettem volna a munkámra figyelni abban a pár órában, de ugyanakkor Noelre is. Sem anyaként, sem munka kapcsán nem voltam elég hatékony. Felteszed a kérdést: Akkor miért dolgozol? Karrierista vagy? Fontosabb a munka, mint a gyerek? NEM! Csak szükségünk van a bevételre, mert Noel betöltötte a két évet így a GYED már nem jár a bruttó 28.500 Ft GYES pedig nem elég.

Másfelől, nem viccelek, úgy érzem, kezdek butulni. Két éve nem használom az agyamat. Nehezebben megy a kommunikáció. Nem járok felnőttek közé és nem beszélek másról, csak a gyerekről. A komfortzónám úgy beszűkült, hogy stresszként élem meg, ha egyedül be kell mennem a városba valami miatt. Ha volt egy kis szabadidőm, csak lerogytam a laptop elé és sorozatot néztem, nem volt motivációm és kapacitásom semmi másra. Ez elterelte a gondolataimat és kikapcsolta agyam azon részét, ami még működött.

Kicsúszott a lábam alól a talaj ugyanakkor ott volt/van rajtam a nyomás, hogy valamit kezdeni kell magammal.

Kérlek ne ámítsd magad, hogy nekem vagy neki tökéletes az élete. NEM! Ez csak a látszat, a fagyi habján lévő cseresznyének a szára. Akiket olyan sikeresnek látsz és irigyelsz, akiknek vágysz az életére, nagyon keményen megdolgoztak érte. Nekik is nap, mint nap megvannak a küzdelmei. Ezt megint csak magamnak is írom…

Hiszem, hogy az élet tele van csodákkal és minden értünk van. Mindenkinek vannak nehézségei, a különbség a hozzáállásunkban keresendő. Ha bárkit megkérdeznétek a környezetemben, biztosan senki sem mondaná, hogy “Jaaaa a Regina… hát folyton panaszkodik”. Tényleg nem panaszkodom és SOHA nem hibáztatok senkit és semmit körülményeimért. Szívemből hiszem, hogy minden nehézség fejlődésemet szolgálja, minden értem van és izgatottan állok a kihívások előtt, még ha olykor igen nehéz őket leküzdeni.

Tetszett a cikk? Segíts, hogy minél  több nyitott szívű olvasóhoz eljuthasson. Lehet valakinek épp erre az információra van szüksége.

OSZD MEG és LIKE. Minden visszajelzésért hálás vagyok. 

Köszönöm