Évek óta készülünk egy álmunk megvalósítására, ami bekövetkezett… itt vagyunk. Kiléptünk a komfortzónánkból, minden téren és eljöttünk egy kis trópusi faluba “telelni”. Hosszú és rögös volt az út idáig, fizikailag és lelkileg egyaránt. Nagyon hittünk benne, hogy megvalósítjuk. Valójában nem is egy álmunk teljesült ezzel a céllal. (Apropó, gondolkoztál már azon, hogy az álom és a cél között mi a különbség? A kettő ugyanis nem ugyanaz. Nem mindegy, hogyan használod a szavakat).
Az út nem volt egyszerű egy 21 hónapos, dackorszak hajnalán lévő babával. 24 órás kemény menet, de sikerült, itt vagyunk, élvezi Ő is és mi is. Azt mondanom sem kell, hogy mennyire MEGÉRTE! Az átállás könnyen ment mindhármunknak, két nap múlva mindenki kipihent volt és igazán jókedvű.
Emberségből sosem elég
Megható volt tapasztalni a számunkra idegen emberek szeretetét és támogató segítségét az út során. Francia turisták törték az utat nekünk a véget nem érő sorban és közben franciául beszéltek a többi várakozóhoz (mi nem beszélünk franciául). Mindenki megértő és támogató volt, csak nyílt előttünk az út és mosolyogtak, együttérzően mutatták, menjünk csak előre – hozzáteszem, Noel, drága kisfiam ekkor már üvöltött férjemen a hordozóban.
A célállomás repterén pedig egy ott dolgozó tiszt szolgálata egyszerűen csodálatos volt. Olyan szeretettel és lelkesedéssel végezte a munkáját, prioritásként kezelt bennünket, kiemelt a sorból – ez már egy másik sor. Ott segített ahol csak tudott (dokumentáció, csomagok megszerzése stb), mindezért nem várt cserébe semmit! Önzetlenül tette. Nehéz leírni a szituációt, mert meg kellett tapasztalni, éreznünk kellett az energiáját, a jóságot ami belőle áradt. Nem emlékszem rá, hogy hasonlót tapasztaltam volna -e Magyarországon például (biztosan volt rá példa és ott is vannak szolgálatkész emberek, de most hirtelen nem tudok felidézni hasonló élményt).
Leszállás közben, szíven ütött a természet nyers látványa. Sírnom kellett a gyönyörűségtől, az egyszerűségtől, a természettől. Nem is a türkiz tengerpart és a homok szemet gyönyörködtető látványa (ami egyébként mindig meghat), hanem az ÉLET, annyira zöld minden. Olyan dús, ameddig csak a szem ellát gazdag növényzet, fák. Nincsenek felosztott és szabályozott földek. Leírhatatlan.
Nem turistaként érkeztünk. Most néhány hónapig ez az otthonunk. Itt élünk a helyiekkel. Azt nem mondom, hogy egyenlőként kezelnek bennünket, néha itt-ott próbálkoznak kicsit magasabb ár bemondásával 🙂 de nem érezzük azt, hogy mindenhol “lehúznak” minket. Az emberek kedvesek, mosolygósak, Noelt persze mindenki megcsodálja a hatalmas kék szemeivel és szőke fürtös hajával, ami a 80%-os páratartalomban még inkább begöndörödik, imádom <3
A szomszédasszonyunk is egy angyal. Ő spanyolul beszél és mutogat, mit pedig angolul, de megértjük egymást, holott senki sem ért a másik nyelvén. Árad belőle is a szeretet és az adakozás. Cukrász és mindenáron szeretne nekünk kedveskedni valami süteménnyel. Nem volt egyszerű elmagyarázni neki étkezési szokásainkat, de végül kiegyeztünk, hogy tejmentes süteményt kapunk tőle, a cukrot és a fehérlisztet elnézzük neki. Fantasztikus tapasztalás. Mindig vidám, mosolyog és hangosan énekel spanyolul, amit imádok hallgatni.
Az első két napban mindent elintéztünk, ami a kényelmünkhöz kellett még, hogy igazán komfortosan érezhessük magunkat.
A helyiek itt élnek, ezen a csodálatos földrészen, ahol minden annyira érintetlen. Szomorú látni, mennyire nem értékelik kincseiket. Az utcák rendetlenek, szemetes kukák nincsenek, vannak “gyűjtő utcasarkok”, ahová kidobjuk szemetünket majd a kukásautó elviszi – becsületükre legyen mondva, tényleg minden szemetet összeszednek, azt is, ami 5 méterrel odébb van. El tudom képzelni, hogy sok európainak ez a civilizálatlanság tetőfoka és undorral menne végig az utcákon és sehol sem merne enni stb. De mi élvezzük minden percét, ezt akartuk. Voltunk már luxusszigeten 5 csillagos szállodában, de most mást kell megtapasztalnunk. Egy kis tengerparti faluban vagyunk, de mégis pezseg az élet. Nem a turistáktól, hanem az itt élő emberektől. Jönnek-mennek, motoroznak, quadoznak, mint az őrültek, kresz szabályok nincsenek. Dudálnak, mosolyognak, beszélnek. 1 dollárért elvisznek bárhonnan bárhová amit mi még egyelőre nem használtunk ki… azért ennyire nem csaptunk a “lecsóba”… még…
====================================================================
A fiúk elmentek bevásárolni az ebédhez, én itt ülök a teraszon… hallgatom a vidám emberek spanyol énekét, nevetését, kiabálását. Halkan valahol a háttérben spanyol zene szól. A motorok, quadok zúgását egyfolytában hallani, de nem zavaró. A pára olyan magas, hogy egy nap alatt szárad meg a ruha, egy kicsit vastagabb törülköző pedig gyakorlatilag sosem lesz teljesen száraz. Fúj a szellő, ma még nem esett, de ahogy látom a felhőket, hamarosan fog.
Boldog vagyok. Szabad vagyok. Hálás vagyok. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Tetszett a cikk? Segíts, hogy minél több nyitott szívű olvasóhoz eljuthasson. Lehet valakinek épp erre az információra van szüksége.
OSZD MEG és LIKE. Minden visszajelzésért hálás vagyok.
Köszönöm